Mit sem sejtve, felcsapott lábakkal ülsz egy helyen vodkát fogyasztva, éppen három héttel azután, hogy magad mögött hagytad a múltad, hogy mindent letudtál zárni egy hosszabb pihenés után. Lezártad, mert olyan szinten volt rá szükséged, mint a levegőre. Fellélegeztél. Ünnepled az új korszakod, aztán belebotlasz egy ismeretlenbe, aki felborítja az életed pillanatok alatt.
„Egy nap majd besétál valaki, aki igazán különleges az életedbe, és akkor majd rádöbbensz arra, hogy miért nem működött eddig soha a dolog mással.”
Isztok, beszélgettek, hatalmasakat röhögtök, egy hullámhosszra kerültök az első perctől fogva, közben pedig olyan érzések kerítenek hatalmába, amiket évekkel ezelőtt nem éreztél, amikről azt hitted, hogy kiölték belőled. Valaki megtalálja a hozzád vezető utat és hangnemet azonnal. Természetesen vagy akkora szerencsétlen, hogy amikor felteszed azt a sablonos kérdést, hogy: – Hol laksz? jön az a válasz, amit akkor és ott nem akartál hallani… –Külföldön, három nap múlva utazom vissza.
Elindulsz haza és csak jár az agyad, aztán felteszed a költői kérdéseket magadnak: Miért? Miért kellett nekünk pont aznap éjszaka találkoznunk, amikor le sem akartál menni? Miért került az utadba és különben is… Mi ez az egész?
Aztán kapsz egy telefont hajnalban: – Miért nem adsz neki egy esélyt?! Volt már arra példa, hogy költözött hozzá lány… hogy működött. Ha Ő mondja, elhiszed… El akarod hinni… Találkoztok, randiztok, búcsúztok, és jön a kérdés tőle:
– Miért kellett neked ott lenned aznap este?
– Hidd el, hogy én is erre keresem a választ.
Elhagyja az országot, Te pedig ott maradsz egyedül a rengeteg kérdéssel a fejedben, de egyben biztos vagy akkor is, és most is. Ez most más, ez nem fellángolás. Ő valamiért elő tudta belőled hozni azalatt a kis idő alatt a régi énedet, amiről azt hitted, hogy eltűnt, hogy kiölték belőled azok, akik az életed részei voltak addig a napig. Újra tudtál önfeledten nevetni úgy, hogy a könnyed kicsordult, újra tudtál önmagad lenni anélkül, hogy megjátszottad volna magad, újra tudtál ölelni, újra biztonságban érezted magad, újra tudtál bízni… bízni az ismerős idegenbe…
Minden egyes nappal közelebb érzed magadhoz, lényegtelen, hogy hány kilométer választ el tőle, mert Ő más. Ő messze van, de közeli.
Sikerül végig hallgatnod egy beszélgetést, ahol azt tanácsolják a barátnődnek, hogy: – „Mit szólnál ahhoz, ha egyszer az életbe közel engednél magadhoz valakit és nem rettegnél a következményektől? Engedd már át magad az érzéseknek, ne félj!” Aztán Rád néznek és tudod, hogy ez akkor Neked is szólt. Tudod, de nem teszel semmit, mert nem mersz… mert félsz attól, hogy mit fog mondani… mert mindig erősnek igyekeztél mutatkozni… ha beléd rúgtak, te kétszer akkorát rúgtál a másikba… óvtad magad a szerelemtől… mert évek óta nem mondtad ki senkinek… mi van, ha nem azt a választ kapod, amit hallani akarsz… Homokba dugod a fejed napokra… megint… de emlékeztetnek arra, hogy most ezt nem csinálhatod így… most az egyszer nem…
Telefon a kézben… Harmincszor írod meg, majd törlöd ki, de végül rányomsz a küldés gombra és vársz… Azon gondolkozol, miközben várod a választ, hogy most jól csináltad-e vagy mindent elrontottál? Jól tetted, hogy egyszer az életben őszintén elmerted mondani az érzéseidet egy olyan valakinek, aki ugyan az életed része lett, de nincs melletted fizikálisan?
A válasz lényege annyi Tőle, hogy…
„Mindennek meg van a maga ideje… Ennek ma volt. 🙂 „
Aznap kellett kimondanod, aznap kellett levenni az évek óta viselt álarcod, aznap kellett színt vallanod. Hogy hogyan tovább? Életedben először megijedsz attól, hogy elveszítheted, mert a búcsúzás pillanatában azt érezted, amit még soha… Otthon vagy, megérkeztél a megfelelő ember karjaiba… rá vártál egész életedben.
„Csak hinned kell benne. Hinned kell abban, hogy a hang, ami azt súgja, jó úton vagy, nem téved.”
